Iguazu Morrison

És ez a negyedik szülinapom. :)

Mostanában nyugodt vagyok. Na nem en bloc, hanem csak bizonyos területeken. Leszarom a pasikat. Leszarom a társkeresést. És kurva jól érzem magam. Nem kattog rajtuk az agyam és nem akarom egyikért sem visszafordítani az időt. Volt már egy ehhez hasonló időszakom télen, de ez most más.

Mindig is sejtettem, hogy nem igazán vagyok egy jó társanyag. Az még nem is jelent gondot, hogy nem tudok főzni és utálom a házimunkát, mert buzikat emiatt még nem hallottam panaszkodni. Nem. A "gond" az, hogy ha a szívemre teszem a kezem, beláthatom: számomra mindig is én leszek az első. Tudom, hogy ez most első olvasásra a lényegre törés miatt önzőnek és undorítónak hathat, de gondolkodjunk csak! Mikor rossz ez az önzőség? Sőt! Önzőség-e az önzőség ebben az esetben? Mert hát csak azért használtam a szót, hogy hozzátok alkalmazkodjam. Hozzátok, azaz a többi emberhez. Akik láthatjátok önzőségnek, hiszen lehet, hogy van gyereketek, párotok, házastársatok. Nálatok tényleg önzőségnek hívják, ha családapaként elisszátok a gyerek ajándékaira félretett pénzt, ha társként megcsaljátok a párotokat vagy ha házas emberként csak a magatok nevére íratjátok a házat. De egy egyedülállót miért neveznénk önzőnek, ha életét és javait nem szeretné megosztani mással? Akkor nevezzük önzőnek, ha az általam már oly sokszor emlegetett planetárisan egységesített életcélok (a "párkapcsolat-házasság-gyerekek-megosztott egzisztencia tengely") szerint élünk. Ha azoktól készek vagyunk elvonatkoztatni, akkor egy sokkal könnyedebb realizáció felé vesszük az irányt. Az egyedülálló ember átalakul egy erős bástyává, aki - ha normális - társadalmi korlátok nélkül él és ezért elismerést érdemel. Miért csak azok juthatnának két jó szóhoz, akik házasok? Ezt mondom. Belénk van nevelve az "élet". És kurvára tévesen. Egyéni boldogságról sosincs szó. Mindig csak társsal, társsal, társsal. Családdal, gyerekekkel vagy egy baráttal/barátnővel. Én nem lehetek boldog? ÉN?! Nem MI, hanem ÉN!

Az egyéni boldogságot nem lehet tanulni, az kialakul. Engem folyamatosan hozzásegít az elmúlt magányosan töltött négy év, ami során szüntelenül kutattam valaki után, aki mellett majd megtalálhatom a boldogságot. Persze tinédzser voltam, fiatal felnőttként röhögök is akkori önmagamon (bár nem volt rég), de természetesen ez az élet rendje, a megismerés és a megélés. Mára már belefáradtam a szenvedésbe, meg is untam és őszintén szólva nem is látom értelmét. Miért szenvedjek egy olyasmi miatt, ami nem létezik és sohasem létezett az életemben? Eléggé szerelmes vagyok saját magamba. Ha megosztanám az érzést valakivel, akkor lehet, hogy magamra nem figyelnék kellőképpen...

Van egy vízióm. Ha a harminc éves önmagamra kell gondolnom, szívesen látok egy sikeres, egészséges egyedülálló férfit. És mondok valamit: ez a kép nekem természetes. Nem tudom magamat máshogyan elképzelni, csak így. Egyedül. Munka után összejövök a barátokkal és beülünk egy bárba, majd hazamegyek a belvárosi lakásomba (ami a Dunára fog nézni - jegyezzétek meg, ezt most mondtam!), rendelek japán kaját, levetkőzöm, tévé bekapcs és valami reality, meg valami pasi és alvás a hatalmas ágyamban. (A pasi persze kirúgva az ejakuláció után öt perccel.) Tessék. A tökéletes harmincas énem életében nincs partner! Ilyen egyszerű. Így lennék boldog. És egyre jobban érzem, hogy már most is.

Talán az egyedülállóság utáni vágy legmélyen mindig is bennem volt. Abban viszont biztos vagyok, hogy a környezetem húzott vissza. Minden barátom párkapcsolatban él és például megszoktam már, hogy a hétvégék csak kevesükkel oldhatók meg, ezért a hétköznapok a hétvégéim. Hétköznap bulizunk, hétköznap Deákozunk, hétköznap csinálunk mindent, mert hétvégén házaspárosdit játszanak. Szóval úgy tűnt, mindenki alátámasztja az elvet, miszerint az ember társas lény. Lószart. Általános statisztikákból biztosan ez látszik, de akkor miként magyarázhatóak az önkényes szinglik? Velük biztosan valami baj van, mert az embertől, mint EMBERTŐL, nem ezt az életmódot várják? Ez is társadalmi nyomás, ahogyan a házasodni igyekvés, a gyerekvállalás és még a párkapcsolatok kialakítása is. (Utóbbi inkább a kapcsolatfüggők esetében, de a házasság szinte mindig.) Mert ha egyedül vagyunk, akkor mi van?

Igen. Szinglinek lenni sokkal több lelki erőt igényel. Meg kell találnunk hozzá a belső forrást, amit a párok egymás jelenlétével pótolnak. Úgy érzem, én is elérek ehhez a belső forráshoz. Eddig azt hittem, hogy az ember társas lény. Most már azt mondom, hogy a világ gondolkodjon másképp. Vagy legalább nyisson a színekre is, hiszen semmi sem fekete-fehér... csak Mohamed és Péter az ágyamban.

Nem tudtam lemenni. Álltam az erkélyen egy cigivel a kezemben és néztem, ahogyan az autósok igyekeznek szabad parkhelyet találni maguknak, hogy a Duna partjáról figyelhessék a tűzijátékot. Az autókban családok és párok ültek, a járdákon szintén ők gyalogoltak. Miközben szívtam a cigimet, leszívtam magamat is és csak azon töprengtem, az én életemben miért nincs helye ilyen szerető környezetnek. Egész nap úgy voltam vele, hogy ha egyedül is, de kimegyek a partra megnézni a tűzijátékot. Hiszen csak néhány lépésnyire van, olcsó mulatság. De ahogy elhaladtak az utcán a családok és párok, elment a kedvem az egésztől. Egy anyámmal folytatott heves telefonos délutáni vita után nem is éreztem késznek magam arra, hogy arcon vágjam magam mások boldogságával. Nem akartam annak a látszatát látni, hogy másnál minden rendben van. Mert tudom, hogy nincs. De ha ünnep van, mindenki a legszebb maszkját veszi fel és azzal bizony könnyen átejt bárkit.

Az erkélyen egy másik dolog is eszembe jutott. Rájöttem arra, hogy nekem nem a párkapcsolat hiányzik, hanem az, amit a való életben sohasem mondanék ki: a szeretet. Arra van szükségem, hogy folyamatosan kapjam. Arra volt szükségem egész életemben, hogy megadják nekem. Talán az, hogy nem adták, tett ilyen énközpontúvá és most is ahelyett, hogy felhívnám valamelyik barátomat, gyászolom a múltamat.

De ha gyászolom, akkor az már a múlt. De nem élhetjük a jelenünket új emberként, hiszen a múltunk is meghatároz, a múltunkban váltunk olyan emberré, amilyenek a jelenben vagyunk. Ezért kell új környezet, ami az esetemben egy párkapcsolat lenne. Az kiszakítana a magányból (egy újabb szó, amit nem mondok ki soha).

***

Hallottam a tűzijátékokat és itt tegnap befejeztem a bejegyzésírást. Meggondoltam magam és mégis szerettem volna látni. Felhúztam hát a moccasinemet, felvettem egy rövidnadrágot és siettem a part felé. Mintha a tűzijáték jelképezte volna azt a lelki harmóniát, amit el szerettem volna érni. Inkább úgy mondom, hogy mentális jólétet, így nem nyálazom tovább a bejegyzést talán... Lépteim eléggé szaporák voltak, nem akartam lekésni a dolgot. Nem akartam lekésni a párkapcsolatról, a családról, a szeretetről.

Mikor a parthoz értem, rengeteg emberrel találtam szembe magamat. Ha nagyon akartam, befurakodhattam volna és láthattam volna a fényeket. De annyian voltak, hogy úgy éreztem, nem éri meg a fáradtságot.

Mert hát végtére is ez csak egy tűzijáték.

A hímnemű élőlények okozzák a legtöbb konfliktust a Földön. Háborúznak, parancsolgatnak, szexizmusba fojtják a társadalmat, magányossá tesznek, játszanak és úgy hazudnak, mintha azt természetüktől fogva tennék. A férfiakhoz köthető tapasztalataim sokasága azt mutatja, mennyire nem találom meg egyik mellett sem a boldogságot, amit - mint mindenki - öreg hibaként nem magamban keresek. "Férfi"-nak csak az igazi férfiakat nevezem, egyébként vagy srácokról, vagy hímtaggal rendelkező élőlényekről van szó. Íme a napokban történt legszebb dolgok, amik kiválóan bizonyítják: be kell rendezkednem az agglegény életre. (De ha majd lesz karrierem és idősebb leszek, talán már nem is fogom bánni.)

"Éretlen vagy." (Nevezzük Tatának, mert vénnek hiszi magát...)

A 30-as Tatával még egy buliban találkoztam. Kb. két hónapja felvettük egymással a kapcsolatot. Nem társkeresési szinten, csupán barátilag. Egyelőre Facebookon ismerkedtünk, ugyanis a személyes találkozást, úgy vélte, nem tudja könnyen megejteni párja miatt. Na most erre mit mondjak? Rabszolgatartás vagy párkapcsolat a tiétek? Már a kapcsolatfelvételnél tudtam, hogy párja van, ugyanis őt is ismerem, ketten voltak az említett buliban. Nem csináltam hát problémát belőle, hívtam őt is, de nem ért rá, elutazott. Tata meg ugye nem akart velem találkozni, mert én biztos úgy odavagyok érte, hogy már a küszöbnél lerántom róla a gatyát és benyelem a farkát, amit amúgy is reklámozott lightosan... Igen, flörtöltünk, de részemről ez nem csapott volna át már az első találkozásnál testiségbe, sőt.

Az a helyzet velem és a párkapcsolatban élő, mégis ki-kitekintgető (vagy legalábbis flörtre nyitott) emberekről, hogy boldogtalannak és kissé vesztesnek tartom őket. Ne én legyek az, aki kihúzza őket a párkapcsolati gondjaikból vagy hogy harmadikként beszáll csak azért, hogy szerencsétlenek ne unják halálra egymást. Persze egyik sem az én problémám. Mondhatnám azt is, hogy faszt se érdekli a párod, nekem kellesz, gyere be a hátsóbejáraton...

Szóval Tatával szinte mindennap beszéltünk Facebookon, egy teljesen szimpatikus férfiként ismertem meg. Aztán jött a tegnapi beszélgetés, ahol két ponton baszta el. Először is kiderült, hogy nyunyónak néz. Na most van olyan, aki minden nála fiatalabb srácot annak tekint, viszont a nyunyó definíciója a tinédzserszerű megjelenésű és viselkedésű, lágy arcvonású és pehelysúlyú, kisfiús kisugárzású, gyenge személyiségű és legtöbb esetben erősen feminin, pöccsel rendelkező élőlény. Ezt a leírást ismertettem Tatával és ezek tudatában sem óhajtott változtatni a véleményén. Na most akkor két eshetőség áll fenn: vagy látászavar jelentkezik nála minden egyes alkalommal, amikor megnézi a képeimet, vagy egy indokolatlanul előítéletes, makacsul elhamarkodott véleményt alkotó és azon már csak büszkeségből sem változtatni akaró egyén. Vagy mindkettő. Az, hogy engem a definíció szerinti nyunyónak nézzen valaki, egyet jelent azzal, mintha Hitlert a bibliai paradicsom földi hírnökének tekintenénk. Sem külsőleg, sem belsőleg nem vagyok egy lapon említhető egy nyunyóval és nem hiszem el, hogy ezt szakállal és az én belső/külső karakteremmel magyaráznom kell. Nonszensz.

A másik pont, ahol elbaszta, szintén egy idióta véleményalkotása volt. Úgy véli, hogy éretlen vagyok, mivel azt mertem mondani, hogy "igaz, hogy még rengeteget kell tapasztalnom, de ha azt mondanám, hogy nem tapasztaltam eddig sokat, akkor hazudnék" és hogy "nem tudom, honnan vegyek a kondiba sárga atlétát és szürke nadrágot". Amikor pedig kérdőre vontam, hogy ugyan magyarázza már el, a fene nagy Facebook-ismeretségünkben mire is alapozza ezen véleményét, még hisztisnek is titulált. Szerintem pedig egyszerűen arról van szó, hogy teljesen megalapozatlanul (mivel személyesen csak egyszer találkoztunk, akkor se beszélgettünk, tehát nem ismer) beskatulyázott egy trendy-sexy nyunyókának, ami az év legnagyobb ostobasága. Azt hittem, egy intelligens férfi. De persze, hogy kiderült az ellenkezője... Nem látom értelmét a további ismerkedésnek, hiszen akármit mondanék már, komolytalannak vélne. A kettőnk kapcsolatát viszont ő temette el, az én lelkem tiszta. (Sajnos az övé is, mert tipikus fasz és nem lát túl a saját igazságán, ami hülyeség.)

"Túl fiatal vagy." (Nevezzük Bikának, mert tényleg az volt...)

Néha bővül, néha csökken a létszáma, de a nyájamba igyekszem férfiakat terelni, akikhez ugye szexkapcsolat fűz. Egyet most kiemelnék, ő volt Bika. Ugyan vele találkoztam a legkevesebbet, de ő tetszett a legjobban. Nagydarab test, férfias kisugárzás, méretes farok. Szerettem vele beszélgetni, ő volt az egyedüli, akivel párkapcsolatot is el tudtam képzelni. Sohasem találkoztam még hozzá hasonló férfias meleg pasival, ezért is reméltem, hogy hátha egyszer majd meg akar ismerni hálószobán kívül is. Ugyanakkor nem engedtem, hogy ez egy erős vággyá alakuljon bennem, egy szánalmas kis köcsög vágyálmává, ezért nem is próbáltam átérezni ezen gondolatok mélységét, hanem kizárólag a testiségre koncentrálni.

Már hónapok óta nem találkoztunk. Mindig én kerestem, ő nem, de abszolút nem tűnt elutasítónak, sőt, élvezte. Vagy csak nem bánta. Lehetett vele poénkodni, komoly témákat pedig amúgy sem feszegettünk, hiszen minek. Aztán kb. másfél hónapja közölte, hogy megismerkedett valakivel, mindennap találkoznak. Ekkor kiakadtam és nem kerestem. Rosszul esett, hogy másnak adott esélyt, nekem pedig nem. S kiderült, hogy mindezt a korom miatt. A tizenegy év korkülönbséget ő sokallta, bár ezt megismerkedésünkkor is elmondta már. De persze úgy voltam vele, hogy nem baj, gondolja csak így, de ha majd megismer, félre tudja majd tenni... hát persze...

Kb. két hete újra felkerestem, hogy mi újság. Újra erőt vettem magamon és kész lettem volna - csúnya szóval - meghódítani. Már egy órája flörtölgettünk, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy figyelmeztetnie kell, még mindig párkapcsolatban él. És akkor mi volt ez, amit lenyomtunk eddig? Csak flört. Ja, igen, csak flört... hát elmondtam neki, hogy nem flörtre, hanem valódi dolgokra vágyom. Közölte, hogy ő ezt most nem tudja nekem megadni a már említett okok miatt, de megbántani, átgázolni sem akart rajtam, mint máson, mert jófejnek és normálisnak tart. Tudom, hogy nem hazudott, mivel van, akit tényleg könyörtelenül leszar. De akkor is, ez engem nem vigasztalhatott, mert akármennyire is normálisnak tartott, egyben hülyíthetőnek is. Hagyta volna, hogy fussak utána, hogy növeljem az egóját, miközben neki van valaki, aki mellett elaludhat esténként. Hát igen... ilyenek vagytok ti... szart nem érdemeltek...

"Nagyon komolytalan vagyok." (Nevezzük Bagettnek, mert egy puhány fasz...)

Nem hiszem el, hogy emiatt a srác miatt gyomorideggel küszködtem. Ma már csak nevetek magamon. A 25 éves Bagettel akkor ismerkedtem meg, amikor hanyagoltam a Bikával való társalgást. Találkoztunk, "komoly ismerkedés" címszó alatt le akart fektetni. És én még azt hittem, hogy lesz hozzám oly' kegyes az univerzum, hogy végre megáld egy klasszikus randival...  két lábon járó világok csodája lennék, ha sikerülne egyet összehozni... Bagett javasolta, hogy nézzünk meg egy filmet, majd szexelni szeretett volna. Csak volna, ugyanis két okból nem engedtem neki: egyrészt nem voltam "felkészülve", másrészt igya a levét annak, hogy át akart ejteni.

Múltkor teljesen véletlenül összefutottunk az utcán (ennek mennyi esélye van?). Köszönésen kívül annyiból állt még a párbeszéd, hogy megkérdezte, hova tartok. Leblokkoltam és mondhatni kicsit még zavarba is jöttem, hiszen ő volt az első (szexkapcsolatot akaró) srác az életemben, akitől megkérdeztem, hogy ismerkedhetnénk-e komolyabban. Közölte, hogy ő túl komolytalan, ebben pedig megerősített egy közös ismeretség is, aki szerint Bagett sohasem jár senkivel, nem az ő stílusa, szinte már ki van égve. Hát jó. Én viszont úgy voltam vele, hogy ha talán elmegyünk inni valahová és elkezdünk beszélgetni, megmozdulhat benne valami. A hirtelenjében jött kínos találkozást követően írtam neki egy SMS-t, hogy akkor beülhetnénk valahova. Erre csak este érkezett válasz úgy, hogy én kerestem... ezután még kétszer kerestem a napokban, de nem méltatott válaszra. Mivel én közel sem vagyok az a típus, aki hagyja csöndben elhalni a dolgokat és "vedd a lapot"-stratégiát használ, megírtam neki, hogy hagyjuk a dolgot, nekem egyenesebb és tökösebb fickóra van szükségem.