Az Austin Reed kétezer megkérdezett nő véleménye alapján csokorba szedte azt a harminc tulajdonságot, amivel a képzeletbeli tökéletes férfinak rendelkeznie kell. Szóval:
180 cm magas: majdnem 190 vagyok, szóval legyen inkább 190. Izmos, sportos: ne legyen szálkás, hanem nagydarab és juicy. Barna szemű: teljesen mindegy. Rövid, sötét hajú: ámen. Jól öltözött: na például én sokkal jobban preferálom az egyszerűbb ruházatot férfiakon. Ne legyen igénytelen, de trendy boy sem. Sörivó: így van, lehetőleg meccs-nézés közben. Nem dohányzik: a kátránycsók pedig finom. Tényleg. Divatos farmert, pólót és V-nyakú pulóvert visel: nők, mi a faszért szeretitek a metroszexuálisokat? Nagyon jól tudom, mit értetek divatos farmer és póló alatt. 17 perc alatt elkészül: néznék nagyokat, ha tovább tartana, mint nekem. Van stílusa: van, de szigorúan Carlos Solis-os. Családot szeretne: a seggemet jobban. Évi 77 ezer dollárt (kb. 17 millió forint) keres: pénzügyekről fogalmam sincs, de gondolom, ez szép érték. Áldásom rá. Szeret vásárolni: nekem. Húsevő: ne legyen, mert csak salátát tudok csinálni. Borotvált: AKKOR ÁLLJON KI KÍNA SZÉLÉRE! Szőrtelen a mellkasa: AKKOR MEG SZEDJEN HORMONOKAT! Szereti a sorozatokat: Valami azt súgja, a megkérdezett nők nem a River-re vagy a Falling Skies-ra gondoltak. Szereti a focit: ez annyira aranyos, szeresse hát! Audit vezet: bármit vezethet, amíg engem fuvaroz. Egyetemi végzettségű: ez annyira nem lényeges. Diploma nélkül is lehet teljes értékű életet élni (és mondom ezt főiskolásként). Többet keres, mint a párja: nem lesz a párom, nem téma. Szeret viccelődni és jókat nevetni: jajj, hát egyem meg, viccelődjön csak. Megértő, amikor a párja kiborul: nyilván. De ha azon borul ki a párja, hogy a fodrász elbaszta a haját, biztos, hogy idegrohamot kap majd... hát ne kapjon, komoly dolog az. Csak akkor mondja, hogy "szeretlek", ha tényleg úgy is gondolja: jó, rendben, egyenesség, őszinteség, bla-bla-bla... Beismeri, ha megbámul mást: ez egy kicsit ködös. Ha mellette vagyok, rajtakapom, nem tud mást csinálni. A hálószobában meg miért feszegetném a témát? Felesleges dráma. Van jogosítványa: ha már egyszer Audit vezet... Tud úszni: ki nem szarja le? Pancsolok helyette is. Tud bicajozni: komoly? Ez ennyire fontos? Képes kicserélni a kereket az autón: ez meg annyira retró. Meg képes megjavítani a lefolyót is, mi? Rendszeresen felhívja az édesanyját: engem az sem érdekel, ha már húsz éve nem beszélnek egymással. Egyébként is a bunkó pasikra bukom.
Hát láthatjátok, hogy ez a kétezer nő nem igazán látja az én szememmel a tökéletes férfit (ahogyan kb. senki sem), így lássuk, milyen tulajdonságokból áll saját harmincas listám!
Karakteres arcú: nem lágy vonású (Zac Efron) és nem gyerek (Justin Bieber). Vastag, szőrös combja van: te jó ég, már nedvesedem, mint Ebenezer Scrooge, amint antiszocializálódhat London utcáin (oh, mily' klasszikusan feslett hasonlat). Ingeket hord: a legférfiasabb ruházat. Öltönnyel és nyakkendővel megdobva a legjobb. Nagydarab: gondolhatsz Lotfi Behnam-ra, Saleh Abdel Nabira vagy akár David Boreanazra is. Nem nyavalyog: vannak férfiak, akik eléggé rosszul viselik a fájdalmat, a betegségeket és képesek anyuciért kiáltani, ha beütik a kis lábujjukat a fotelbe. Ha egy könny, mukk és mozdulat nélkül kibírtam a gyomortükrözést, akkor a tökéletes férfinak is menni fog. Munkaszerető: vagy legalábbis tisztességesen dolgozik. Ne kerülje, mint életem első férfimintája, az apám. Hars: csípős nyelvű, nem kertel és leszarja, hogy tetszik-e, amit mond az embereknek vagy sem. Hátulról ölel: aww, mindjárt lecsöpögök a székről. Mély hangú: olyan elélveztetős. Tud főzni: mert én nem tudok. Karórát hord: olyan kis cukik vele. Meg legalább időben lefoglalják az asztalt. Nincs tele ékszerekkel: a fülbevalókkal például a világból ki lehet kergetni. Bénán táncol: kis ügyetlen a tánctéren, de aranyos. De hát ne is az legyen a komfortzónája, ha már jobb helyekre is beengedem. Erős: szétveri a Tesco-t, ha más akarja megvenni az utolsó tepertős pogácsát. Immunis a drámára: nyugodt, "leszarom"-típus. Nem fingik, nem büfög: mert nem az apám. Nem fütyül: az egyik legidegesítőbb hang, amit a csámcsogás és szürcsölés után egy ember kiadhat. Szexuálisan nyitott: ez eléggé fontos, egyelőre nem részletezem. Nagy farkú: ha már a szexualitásnál tartottunk. Humoros: inkább az a lényeg, hogy az én humorvilágomat vegye. Magas: 185 centi feletti. Ne is álmodjak vagy csak Norvégiában. Nem rendmániás: igen, csak azért mondom, hogy toleráljon. Jó hallgatóság: ha félórát beszélek a problémáimról, nem intézi el két mondattal. Tudja, mit akar: csak így lehet előre lépni. Szőrös: nem dzsungelharcos, de nem is kirakatbaba. Ha a lábát is borotválja, Szabadság-híd a jóbarátom. Nem akarja ünnepelni a Valentin-napokat: az odafigyelés nem egynapos dolog. Szép járása van: nem feszít és löki magát, mint egy fehér szemét. Ha ráborítok valamit a laptopra (szokásom), tudja, mit kell tenni: jézus, ez életem egyetlen párkapcsolatára emlékeztet... na, hát arra legalább jó volt... Jó ügyintéző: hivatali szőke vagyok. Nem hord klasszikus fecskét: mert megvakulok. Nem hiszi azt, hogy ő szarta a csillagokat a föld köré: nem hímsoviniszta, nem tudálékos.
De kíváncsi lennék, hogy vajon hány férfi olvas és hány tulajdonság igaz rájuk... :) Bár azt hiszem, jól beszarattam mindenkit.
A RuPaul's Drag Race negyedik évada végre elhagyta azt a szárazságot és indivisztikát, amit a második és harmadik szériától kaptunk. Hiteles dráma, kreatív feladatok, nem túl szép lányok, de hát az America's Next Top Model hatodik évadát sem az igazi modellekért szerettük, sokkal inkább a cicaharcokért.
Latrice Royale az ultimate mon cherry. Egy olyan szinten díva, amit nem igazán értek el sokan az RDR történelmében. Egy tiszteletteljes, tekintélyt parancsoló, szeretni való és méltósággal teli királynő, aki rengeteg élettapasztalata során hihetetlen mennyiségű erőt és pozitív energiát sugároz. Erős lélekjelenléte az egyik ok, ami igazán hitelessé tette a negyedik évadot, és persze szerethetővé. Börtönviselt múltjáról sem restelt beszélni, mint a fináléban* elmondta: "That was the most liberating thing I ever could've done. I want people to realize it's okay to make mistakes, it's okay to fall down... get up, look sickening and make them EAT IT." Persze a börtön nem oké, semmivel sem magyarázható ki, félreértés ne essék. Latrice sem gyilkolt. Bár Hedda Lettuce szerint megette a "drag mother"-jét (van ennek magyar megfelelője?). Ugye éppen a finálé előtt esett ki, amikor már mindenki fogadni mert volna, hogy döntős lesz és talán még győztes is. Szerintem RuPaul hibát követett el, hogy helyette Phi Phi-t engedte tovább, kissé jobban ráment a külsőségekre. Latrice rengeteg ember szívébe eljut, Phi Phi maximum egy horpadt mellű szöcskéébe.
Az évadot viszont nemcsak Latrice vitte, hanem a Sharon és Phi Phi közti ellentét is. Utóbbi nem igazán tudta befogadni azt a stílust, amit Sharon képviselt, sőt, talán még irigykedett is egyediségére. Phi Phi egy kis kétszínű liba volt, akiben az egészséges versenyszellemet legalább annyira lehetett fellelni, mint a bennem elveszett Albert Einsteint. Gondoljunk csak arra a történetre, amikor is próbálta a rossz ösvényre terelni Jiggly-t, hogy aztán az kiessen a borzalmas ruhája miatt és Phi Phi eggyel közelebb kerüljön a fődíjhoz. Ez egy mocskos húzás volt, teljesen lejáratta magát a ribanc. Willamet sem kímélte, szándékosan félreértelmezte a megnyilvánulásait, hogy neki tudjon menni valami légből kapott szent szöveggel. "I'm just a winner by being on season four!" Jah, persze... Egyébként ahogy az emberséggel, úgy Sharon vitakultúrájával sem tudta felvenni a versenyt, bár a hajóutaknál kicsit megfogta őt, ugyanis Sharon tényleg hajtogatta folyton, hogy ő még nem nyert egyet sem. Na mindegy, ez eléggé homályos ahhoz, hogy ne is törődjünk vele és örüljünk a sikerének.
Sharon egyébként az évad abszolút stílusikonja, senki nem ért a nyomába sem. A kedvenc szettem tőle az apokaliptikus outfitje volt, de az oktopusz-ujjú és poszt-plasztikai műtétes megoldásnak is nagyon örültem. Meg egyszerűen mindennek, amit a színpadra vitt. Morbid elegancia, ez volt ő. Ahogyan beszél magáról és előadja magát, egyszerűen kiemelkedő és kurva vicces. Íme egy kis általam készített olcsó videó, ami két percben tiszteleg a pennsylvaniai boszorkány előtt:
Évadról évadra előfordul, hogy egy-két királynő elveszti a parókáját előadás közben. Van, aki véletlennek akarja beállítani (Shanel, 2009) és van, akiről tényleg csak véletlenül kívánkozik le, de a negyedik évad Milanja bizony előszeretettel dobálgatta le magáról. Sőt, nemcsak műhajától szabadult meg sokszor, hanem ruhájától is, ami semmiképpen sem értékelhető pozitívan. Noha még mindig a 3. évad első epizódjában látott Venus és Shangela közti csata vezeti a teljes mértékben visszataszító performanszok listáját, őket nagy valószínűséggel Milan követi. Ja, és Kenya Michaels, aki ordenáré módon adta elő magát a nőies Latrice-szal szemben. Ne vegyétek el az illúziónkat, legyetek nők!
A műsor történelmében - egészen idáig - még sohasem diszkvalifikáltak senkit sem. A rontást Willam hozta meg, akinek ironikus és hars személyiségét kissé félreértették a lányok, legfőképpen Phi Phi, de szabálysértése egyértelmű volt. Ru egészen a reunionig igyekezte eltitkol(tat)ni a kizárás okait, így számos pletyka kezdett szájról szájra terjedni... gyorsabban, mint a tripper az Alterban. Voltak, akik szerint Willam lefeküdt egy stábtaggal, mások hormontablettákra gondoltak. Az igazság viszont nem maradt rejtve: Willamet az első nap meglátogatta férje. Na most. A sztori úgy szól, hogy Willam azt hazudta neki, hogy Európában forgat valami másodkategóriás horrorfilmet, viszont a pasinak feltűnt a rengeteg bőröndbe csomagolt ékszer, ruha és smink. Követte hát választottját egészen a hotelig, ami a versenyzők átmeneti rezidenciájaként szolgált, s bekopogott párja szobaajtaján. Willam azt mondta, hogy a lányok nem számolhatnak be senkinek sem arról, hogy beválogatták őket, s mivel ő megtette, kihajították. Nekem viszont ez az egész még mindig ködös, de nyugodtan csapjátok a pofámba az elhagyott logikámat, ha értitek a dolgot... mégis hogyan kaphatott Sharon, Chad és Dida a verseny ideje alatt videóüzeneteket otthonról, ha szeretteik elvileg nem tudhattak a drag race-ről? Ha nem mondhatják el, mit csinálnak éppen, mégis mit higgyenek a hozzátartozóik, hova tűntek hónapokra? Vagy csak Willam fogalmazott rosszul és mégis beszélhetnek a versenyben való részvételükről, viszont senkitől sem fogadhatnak látogatást? Ez egy sokkal realisztikusabb verzió, ezt a szabályt szeghette meg Willam.
További egysorosak a műsorról:
Az epizódban, amikor DILF-ekből kellett travikat varázsolniuk, Phi Phi párja kis cuki volt. Szigorúan férfiként!
A zombis jelenet egyszerűen brutálisan jó volt, Sharon és Milan (LOL!) mindent kihozott belőle.
The Princess-t és Alisa Summers-t túl hamar kivágta Ru.
Mike Ruiz... hagyd már abba a couture-balfaszságaid és hagyd, hogy magukat adják a lányok! Ha Madamme LaQueer komikus fejeket akar vágni, akkor hadd vágjon, mert ez ő, ő ezt képviseli! Ne laposítsd el őket!
Aww... a pillangós mini challenge... imádom a pillangókat. A feladathoz társult még Piyah Martell is, aki egy rendellenesség miatt lábak nélkül született, videóit bárki elérheti YouTube-on.
Jiggly, Kenya és Phi Phi gusztustalanok voltak a snatch game-en, viszont Chad, Sharon és Willam teljesítettek.
(* = ami elméletileg reunion volt, de gyakorlatilag finálé, hiszen ebben az epizódban koronázta meg a győztest RuPaul (ami egyébként hiba volt, hiszen a reunion elvesztette valós funkcióját, a finálét meg szerencsétlenül szétszeletelte, s az ember már szívinfarktust kapott, amikor Ru azzal viccelődött, hogy Willam kizárásának okát csak a RuPaul's Drag U c. átalakítóshow évadnyitányában tudjuk meg)
A pasi (27) szinte megfohászkodik előttem, csak hogy lefeküdjek vele. Többnek hisz, mint ami vagyok. Vagy talán túl jónak tart. Úgy viselkedik, mintha egy felsőbbrendű lény volnék és megtiszteltetés lenne kikötni a lila csillagködös seggemben. Ugyanis az a helyzet, hogy szupermodellnek hisz, aki a város legjóképűbb elitbuzijaival enyeleg, holott csak annyit mondtam neki, hogy modellkedem, ha felkérnek, és 30-as férfiakkal töltöm szívesen az időmet. Hogy ezek alapján ő miként lett koldus, én meg királyfi, már az ő gondja. Ami viszont ránézve kínos, az a hiedelmek okozta önbizalomhiány. Elnyomva érzi magát mellettem, határozottan kíván, de határozatlanul próbál meghódítani. Talán azért, mert úgy gondolja, hogy a jóképűségét kivéve nincs más, amit fel tudna mutatni. Sőt, talán még jóképűnek sem tartja magát. A munkáját szereti, viszont nem fizet jól és nem teremt számára presztízst. Nincs lakása, a nem túl szép albérletében sem él egyedül. Nincs nagy mérete, s mivel azt hiszi, hogy csak huszon-akárhány centisekkel állok szóba (amit sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarok), ez sem lendít sokat az önbizalmán. Állandóan kérdezgeti, hogy milyenek a "szeretőim", őszinteségem pedig folyamatosan visszarántja őt az általa kegyetlennek vélt valóságba. Sanyargatja magát, ami mindent elárul a mentális erőnlétéről.
Ha ennyire tele vagy kétségekkel, ha félsz, ha előbb köpöd szembe magad, mielőtt mások tennék, mert megijedsz tőlük, akkor egyszerűen nem vagy férfi. Sajnos nem tudod, hogy maga a nemi szerv megléte senkit sem jogosít fel arra, hogy férfinak nevezze magát. Ha nem találkoznak az elképzeléseink, akkor ne az én igényeimet próbáld magadra formálni, hanem ints búcsút! Neked attól nem lesz jobb, hogy azért szeretlek, ami nem vagy, nekem meg aztán főleg nem.
A pasi arra kért, hogy ha majd lefekszünk, csókolgassam, szeretgessem, ölelgessem. Na most. Egyrészt ha arról beszélsz valakivel, hogy milyen legyen a szex, sosem fog úgy, vagy egyáltalán összejönni a dolog. Mi pedig beszéltünk mindenféle fétisről és mozdulatról. Másrészt nem szeretek babusgatni senkit sem. Értem én, hogy szeretethiányos, és lehet szerelemszimulátorként viselkedni akár egy éjszaka alatt is (hiszen a szex úgy a legjobb), de ő nem vad szerelmet/szexet, hanem nyálas lámúrt kért tőlem. Szóval elképzeléseinek megfelelően a legideálisabb szexpartnert egy rúzsos pulykában (értsd kurva feminin cicafiú) találná meg, én meg attól a fajtól olyan távol állok, mint a közgazdaságtan 2-estől. Nálam a behódolás egészen mást jelent, az igazi férfi-dominancia teljes beengedését. Ebben a pasiban pedig mindent érzek, amit nem kéne, csak a férfiasságot nem.
A poén az egészben annyi, hogy az elmúlt években háromszor is kezdeményeztem nála, mindháromszor kosarat kaptam. Most ő keresett meg, valamilyen galaktikus rejtélynek köszönhetően már attraktívnak tart, de a kocka - mint mindig - ezúttal is fordult és én vagyok az, aki készül mellőle felhúzni a vasmacskát. Ja, hiszen le sem engedtem...
Éppen ebédeltünk pénteken a másik gyakornokkal, amikor is hívta az anyja. A nyaralást kezdték el megbeszélni. De úgy, hogy a srác figyelmeztette: a barátnőjével is tervez vakációzni, szóval ennek tudatában intézkedjen. Nem vagyok egy emocionális típus, nem mutatok érzelmeket sem és igyekszem nem mélyíteni magam velük mocskos kis lelki bugyrokba, de azért elgondolkodtam: mennyivel másképp alakulhatna/alakulhatott volna az életem.
Háromszor nyaraltam életemben, mindháromszor a Balatonnál, mindháromszor kisiskolásként. Bár családi vakációk voltak, egyik utat sem a szüleimnek köszönhettem, nem ők szervezték meg. Ha rajtuk múlik, a büdös életben nem mozdulunk ki vidékről. Pedig középosztálybeliek voltunk és egy középosztálybeli család egy Dalmáciát vagy Görögországot is megengedhet(ett magának akkoriban), már ha ismerőseim példájából akarok kiindulni. De mindegy, még csak nem is a hely a lényeg.
A közös nyaralások, jobban mondva szervezett, összekovácsoló időtöltések, együttlétek hiánya is megmutatta, mennyire nem vagyunk a másikhoz szokva. Az, hogy egy családot milyen erős kohézió tart össze, elsősorban az anyán és az apán múlik. Ők teremtik meg az alapokat. Például az érzelmi alapot, amikor is ki kell alakulnia a feltétel nélküli szeretetnek. Ha ez hiányzik és a gyerek ragaszkodna hozzá (márpedig miért ne tenné), akkor anyu és apu baszhatja egy életre. Emlékszem, hogy gyerekként mennyire megviselt az apai szeretet hiánya. Ma már sohasem gondolok rá. Megszoktam a hiányát és 20 évesen már nincs is szükségem rá, semmilyen kapcsolat sincs köztünk apámmal. Mint két vadidegen. Na mondjuk az idegenkedés érzése a legtöbb családtagommal is fennáll, viszont elméletileg hozzájuk még fűz szeretet. Azért csak elméletileg, mert annyira sosem mutattuk ki egymásnak. Gondolom, azért lettünk az átlagostól bizalmatlanabb és vastag falakkal körülvett érzelmi világú emberek testvéremmel, mert a környezetünkben is ezt tapasztaltuk.
Nyilvánvalónak tartom, hogy a feltétel nélküli családi szeretet és a teljes családi szocializálódás hiánya vezetett ahhoz, hogy teljes mértékben megszűnjön (ha volt egyáltalán) bennem a családcentrikusság. Továbbá biztosan miattuk utálom az ünnepeket is, hiszen sohasem telnek dráma nélkül ezek a jeles napok. Talán a legtöbb családtagommal való ellentét miatt nem szeretnék saját családot sem. Biztosan félnék, nehogy olyan minősíthetetlen kapcsolatom legyen a gyerekemmel, mint amilyen köztünk van apámmal. A másik ok viszont az általam oly sokszor hangoztatott individualizmus, melynek alapján képtelen lennék eltartani bárkit is, na meg felelősséget vállalni valami olyasmiért, amit nem érzek helyesnek, nekem valónak, a magaménak. A családi életforma pedig teljes mértékben ilyen.
Sokszor elhatározom magamban, hogy oké, akkor holnaptól másképp lesz minden és lebontom azokat az érzelmi falakat. De aztán mindig történik valami... egy rossz tekintet, egy rossz randi, egy hátam mögötti áskálódás, egy szavaimat meg nem halló fül, és akkor ezek a falak automatikusan megjelennek újra. Nem szenvedek miattuk és azt sem hiszem, hogy életem főáramlataiban akadályt jelentenének, csak tudom, hogy a családnak köszönhetőek és ilyen örökséget nem akarok.
